Prológus

Az étteremtől szakadó esőben rohantam végig a városon. Egyáltalán nem így terveztem… Ez apa és Anna estéje lett volna, de megjelent ő és mindent összekuszált. A magas sarkú szandám hangos reccsenéssel adta meg magát és káromkodva kapaszkodtam az egyik pad szélébe a sétáló utcán és a csatot remegő kézzel oldottam ki.

- Jessica…-kiabálta a nevemet, de jobbnak láttam, hogy ha nem foglalkozok vele. Mezítláb indultam tovább és reménykedtem feladja… Visszamegy a buliba és elfelejt engem. Már csak két sarok és biztonságban leszek a lakásomba. Csend van… Talán tényleg feladta, bár nem volt bátorságom hátra nézni. Könnyeim lassan gördültek végig az arcomon. A hónapok óta tartó feszültség távozik most így belőlem… Pedig utálok sírni. Gyengének érzem magam amikor sírok. Gyengének és sebezhetőnek. A lakásom bejárati ajtajánál jöttem rá, hogy a kulcs a táskám legalján van.

- Jessica…-szólalt meg újra. Összerezzent minden porcikám a hangjától, de nem fordultam meg.

- Miért gyötörsz még mindig? Kérlek… Kérlek hagyj békén!-nyögtem fel és az ajtó engedelmeskedett minden akaratomnak. A vizes, csupasz talpamat azért megtöröltem a szőnyegbe. Táskámat lehajítottam a sarokba.

- Beszélni akarok veled!-jelentette ki.

- Nem akarok.-próbáltam becsapni az orra előtt az ajtót, de nem tudtam. Erősebb és határozottabb még mindig.

- Sok mindenről kell beszélnünk.

- Nem! Nem! Nem! Nekünk nem kell semmiről se beszélnünk! Fogd fel.-indultam el a nappaliba. Hallottam a vizes cipőjének nyikorgását a padlón, de nem fordultam meg. A frissen mosott és összehajtott ruhás stócból elő húztam egy száraz törölközőt.

- Hónapok óta kerülsz!

- Hogyan kerülnélek? Különböző életet élünk… Emlékszel?-csattantam fel indulatosan.

- Te… most…-csodálkozott el és kinyögte azt amit gondolt.- Féltékeny vagy?

- Mi? Én?-hisztérikus a hangom, de nem akarom leplezni. Nem akarom megjátszani magam. Már nem.- Dehogy. Hogy lehetnék féltékeny? A tökéletes életedre? A tökéletes házasságodra? Dehogy vagyok féltékeny!

Egyszerűen úgy éreztem jogom van sértegetni… és sértegetni is fogom.

- Menj el innen! Menj el innen most!-léptem közelebb hozzá és bele vágtam a mellkasába.

- Jessy…-kapta el a csuklómat. Egy pillanatra megdermedtem és rájöttem túl léptem azt a bizonyos határt. Kiabálok vele… Megütöttem és még sírok is. Az ujjai bilincsként zárulnak a csuklómra és csak bámuljuk egymást.

- Engedj el!-törtem meg.- Engedj el kérlek.-szipogtam és már nem is tudtam ellenkezni.

- Kérlek… Hallgass meg.-szólalt meg csendesen. Óvatosan ért az arcomhoz és letörölte a könnyeimet.- Beszélgessünk.

- Mit akarsz hallani? Azt, hogy szeretlek? Ezt akarod hallani?-csattantam fel ismét és nem érdekelt, hogy mit mondok.- Szeretlek! Szeretlek te idióta barom!

- Tessék?-csodálkozott el.

- Ezt akartad hallani nem? Ezt akartad! Az igazat… Megkaptad. Szeretlek! Szeretlek! Szeretlek!-ismételtem magam és mire észbe kaptam az ajkaimat ostromolta. Mohón falta azokat, miközben a csípőmre tette az egyik hatalmas kezét és neki nyomott a falnak. Annyira tudom, hogy ezt nem szabad… Nem szabad, de nem tudok nemet mondani… Nem tudom eltolni magamtól. Egy pillanatra szakadt el tőlem és próbálta lehámozni rólam a vizes ruhát. Hangos reccsenéssel adta meg az anyag magát az akaratának, de nem érdekelt… Az se zavart volna, hogy ha ott a nappali falánál lennék az övé… Csak az, hogy az övé legyek…