1. fejezet

Mindannyian hibáztunk (...). Tönkrementek a kapcsolatok, el kellett fogadni, hogy lépni kell. De ha nem úgy vágnék bele a kapcsolataimba, hogy szívem-lelkem beleteszem, akkor bele sem kellene...

2014. október,Texas

Felsóhajtottam csak miközben a nyakkendőt félre dobtam, hiszen sokadik próbálkozásra se tudtam megkötni így leroskadtam a székre és a térdeimre könyököltem és megtámasztottam a homlokomat. Pár óra múlva az oltár elé vezetek egy csodálatos nőt… Akit szeretek, és boldognak érzem magam mellette, de biztos helyes döntés ez? Biztosan helyesen döntök? Biztosan ezt kell tennem? Nem tudom. Már rég nem vagyok biztos benne. Egy életet már tönkre tettem. Tudom, hogy az akkori döntésemmel egy életet megváltoztattam és szerintem romba is döntöttem… Nem tehetem meg újra. A zenekar már esküvői zenét játszik amolyan hangulat csinálásként, de ezzel csak annyit értek el, hogy a gyomrom görcsbe rándult. Hányingerem támadt… És talán még szédülni is szédültem. Jól gondolom, hogy elkapott a pánik? Talán! Kopogtak az ajtón, bár mindenre vágytam csak társaságra nem. Bár csak abban reménykedtem, hogy nem anya jött ide. Ő vakon bízik minden döntésemben…

- Szabad!-szólaltam meg nagyot nyögve és ahogy kinyílt az ajtó Casey lépett be rajta. Megkönnyebbültem, hogy nem anya az.

- Szia Haver!-vigyorgott rám.- Gondoltam megnézem hogy vagy.-foglalt azok után helyett, hogy egy lapos üveget nyújtott felém. Persze Ő könnyen van…

- Hogy kellene lennem?-kérdeztem rá majd bele kortyoltam a flaskába. Az ismerős ír whiskey íze végig marta a torkomat, de most az egyszer örültem ennek a fajta bátorításnak.

- Gondoltam, hogy szükséged lesz egy kis erősítőre.-nevetett fel a fintoromat látva.- Kérdésedre válaszolva, nem tudom hogy kellene lenned… én boldog voltam az esküvőm napján.

- Ugye tudod, hogy ez egy templom?-emeltem fel a lapos üveget.

- Annyit tudok, hogy neked szükséged volt erre. Igazam van?

- Igazad van.-biccentettem.- Háromszor ennyit megtudnék most inni… Hogy a fejemben ne kavarogjon ennyi marhaság.

- Háromszor ennyit innál meg se találnád az oltárt.-kacagott az ausztál.-Ugye nem akarsz elmenekülni? Patricia rendes lány… Szeret téged Ben.

- Tudom.-sóhajtottam fel és járkálni kezdtem.- Tudom… Szeretem én is. Csak…

- Csak…?-húzta fel a szemöldökét az egykori társam. Nem szólaltam meg csak ránéztem és tudhatta a válaszomat. Ő ismeri az érem másik oldalát. Ismeri a bizonytalanságom okát.- Istenem Ben.-fakadt ki kicsikét.- Jessicát te dobtad ki. Most nem vágyhatsz utána. Most nem!

- Tudom… Tudom… Csak…-próbáltam menteni magam.

- Felejtsd el Jessicát Ben!-ismételte magát és összekulcsolta az ujjait.- Az esküvőd lesz… És… És… Egyszerűen nem lehet!

- Ti tartjátok a kapcsolatot vele. Igazam van?-esett le a dolog hirtelen a bűnbánó arcát látva. Sejtettem valahogy, de eddig sose kérdeztem rá. Nem akartam a szívemet fájdítani.

- Ally szereti Jessicát.-húzta meg a vállát. Tovább járkáltam és szinte faltól falig közlekedtem. Casey pedig szó nélkül figyelt. Sokkal nehezebb koncentrálnom.

- Boldog?

- Ki?-kérdezett visszaértetlenül.

- Jessica? Boldog? Tovább lépett? Ugye nem ment vissz hozzá? Casey ugye nem ment vissza hozzá?-utaltam korábbi kapcsolatára. Amiből csak a segítségem miatt tudott kilépni. Csak miattam vett erőt magán. Ha nem csábítom el abban a discoban szinte biztos vagyok  benne, hogy azóta egy boldogtalan házasságban élne.

- Dehogy ment vissza.-háborodott fel az ausztrál és a kezembe nyomta a nyakkendőmet.- Azért ennyire nem bolondult meg. De most már nem gondolhatsz rá. Különböző életet éltek… Neked lesz egy feleséged… Patricia… Jessica pedig éli a minden napjait… Egyedül. Fel tudod ezt fogni?

- Azt hiszem.-bólintottam.

***

A magány egy időre gondolkodásra kényszeríti az embert. Ha az ember képes harcolni e világban egy apró helyért - könnyebben veszi észre, mi a szép körülötte.

2014. szeptember, Olaszország

Csak ülök az egyik új tankönyvem felett és próbálok rájönni, hogy miért fogtam bele… Miért iratkoztam be újra az iskolába és döntöttem arra, hogy beiratkozok az orvosira. Apa unszolására tettem meg. Szerinte többre vihetném a sportmasszőrnél. De gondolom ez az egész arról szólt, hogy kizökkentsen az önsajnálatból. Hiszen hetekig… Hónapokig éltem otthon a farmon, miután Ben kidobott. Mellette voltam a balesett után. Támogattam amikor hetekig kórházba volt a váll műtétei miatt. Közölték vele, hogy be kell fejeznie a motorozást… és akkor fordult ki magából… Tudtam, hogy van valakije. Nem először történt meg velem így rájöttem az apró jelekből, de reménykedtem. Reménykedtem, hogy Ben nem olyan. De tévedtem. Egyik este amikor haza jött beszélni kezdett… A szakításról… Hogy nem szeret már… És az új életről… Amit nem velem akar élni. A tollat csak fel-le csattogtattam az asztal lapján és azon gondolkoztam, hogy tényleg megérdemeltem-e azt amit velem történt. Engem utálnak odafent az égiek… Ebben biztos vagyok. Csengettek és nagyot nyögve álltam fel az íróasztaltól és indultam el ajtót nyitni. Meglepetésemre egy régi ismerős állt előttem.

-Dr. Costa…-csodálkoztam el.- Hogy kerül ide uram és miben segíthetek?

- Egy ajánlatom lenne és ezerszer kértem már, hogy tegeződjünk.

- Egy ajánlata… Számomra?

- Tudhatod, hogy a szó szoros értelemben már nem én vezetem a Mobil Klinikát… De szemmel tartom, hogy milyen szakemberek vesznek részt a Klinika munkájában.

- Igen?-foglaltunk helyett a kanapén.

- És ezért is jöttem most hozzád. Munkát szeretnék ajánlani. Jó masszőr vagy és szükségük van a versenyzőknek rád.

- De doktor úr… én jelenleg elkezdtem az iskolát.

- Szeretted csinálni a masszőrködést a MotoGp-ben nem?

- Persze, hogy szerettem.-vágtam rá.

- És a versenyzők is szerették ahogy dolgozol. Így felajánlok neked egy munkát. A klinikán. Szeretném, hogy elvállald.

- De Uram… Elkezdtem az iskolát… Az orvosira járok.

- Nem baj. Mindent megtudunk oldani.

- Átgondolhatom?-kérdeztem rá mire ő csak lassan bólintott…

Prológus

Az étteremtől szakadó esőben rohantam végig a városon. Egyáltalán nem így terveztem… Ez apa és Anna estéje lett volna, de megjelent ő és mindent összekuszált. A magas sarkú szandám hangos reccsenéssel adta meg magát és káromkodva kapaszkodtam az egyik pad szélébe a sétáló utcán és a csatot remegő kézzel oldottam ki.

- Jessica…-kiabálta a nevemet, de jobbnak láttam, hogy ha nem foglalkozok vele. Mezítláb indultam tovább és reménykedtem feladja… Visszamegy a buliba és elfelejt engem. Már csak két sarok és biztonságban leszek a lakásomba. Csend van… Talán tényleg feladta, bár nem volt bátorságom hátra nézni. Könnyeim lassan gördültek végig az arcomon. A hónapok óta tartó feszültség távozik most így belőlem… Pedig utálok sírni. Gyengének érzem magam amikor sírok. Gyengének és sebezhetőnek. A lakásom bejárati ajtajánál jöttem rá, hogy a kulcs a táskám legalján van.

- Jessica…-szólalt meg újra. Összerezzent minden porcikám a hangjától, de nem fordultam meg.

- Miért gyötörsz még mindig? Kérlek… Kérlek hagyj békén!-nyögtem fel és az ajtó engedelmeskedett minden akaratomnak. A vizes, csupasz talpamat azért megtöröltem a szőnyegbe. Táskámat lehajítottam a sarokba.

- Beszélni akarok veled!-jelentette ki.

- Nem akarok.-próbáltam becsapni az orra előtt az ajtót, de nem tudtam. Erősebb és határozottabb még mindig.

- Sok mindenről kell beszélnünk.

- Nem! Nem! Nem! Nekünk nem kell semmiről se beszélnünk! Fogd fel.-indultam el a nappaliba. Hallottam a vizes cipőjének nyikorgását a padlón, de nem fordultam meg. A frissen mosott és összehajtott ruhás stócból elő húztam egy száraz törölközőt.

- Hónapok óta kerülsz!

- Hogyan kerülnélek? Különböző életet élünk… Emlékszel?-csattantam fel indulatosan.

- Te… most…-csodálkozott el és kinyögte azt amit gondolt.- Féltékeny vagy?

- Mi? Én?-hisztérikus a hangom, de nem akarom leplezni. Nem akarom megjátszani magam. Már nem.- Dehogy. Hogy lehetnék féltékeny? A tökéletes életedre? A tökéletes házasságodra? Dehogy vagyok féltékeny!

Egyszerűen úgy éreztem jogom van sértegetni… és sértegetni is fogom.

- Menj el innen! Menj el innen most!-léptem közelebb hozzá és bele vágtam a mellkasába.

- Jessy…-kapta el a csuklómat. Egy pillanatra megdermedtem és rájöttem túl léptem azt a bizonyos határt. Kiabálok vele… Megütöttem és még sírok is. Az ujjai bilincsként zárulnak a csuklómra és csak bámuljuk egymást.

- Engedj el!-törtem meg.- Engedj el kérlek.-szipogtam és már nem is tudtam ellenkezni.

- Kérlek… Hallgass meg.-szólalt meg csendesen. Óvatosan ért az arcomhoz és letörölte a könnyeimet.- Beszélgessünk.

- Mit akarsz hallani? Azt, hogy szeretlek? Ezt akarod hallani?-csattantam fel ismét és nem érdekelt, hogy mit mondok.- Szeretlek! Szeretlek te idióta barom!

- Tessék?-csodálkozott el.

- Ezt akartad hallani nem? Ezt akartad! Az igazat… Megkaptad. Szeretlek! Szeretlek! Szeretlek!-ismételtem magam és mire észbe kaptam az ajkaimat ostromolta. Mohón falta azokat, miközben a csípőmre tette az egyik hatalmas kezét és neki nyomott a falnak. Annyira tudom, hogy ezt nem szabad… Nem szabad, de nem tudok nemet mondani… Nem tudom eltolni magamtól. Egy pillanatra szakadt el tőlem és próbálta lehámozni rólam a vizes ruhát. Hangos reccsenéssel adta meg az anyag magát az akaratának, de nem érdekelt… Az se zavart volna, hogy ha ott a nappali falánál lennék az övé… Csak az, hogy az övé legyek…