Az étteremtől
szakadó esőben rohantam végig a városon. Egyáltalán nem így terveztem… Ez apa
és Anna estéje lett volna, de megjelent ő és mindent összekuszált. A magas
sarkú szandám hangos reccsenéssel adta meg magát és káromkodva kapaszkodtam az
egyik pad szélébe a sétáló utcán és a csatot remegő kézzel oldottam ki.
-
Jessica…-kiabálta a nevemet, de jobbnak láttam, hogy ha nem foglalkozok vele.
Mezítláb indultam tovább és reménykedtem feladja… Visszamegy a buliba és
elfelejt engem. Már csak két sarok és biztonságban leszek a lakásomba. Csend
van… Talán tényleg feladta, bár nem volt bátorságom hátra nézni. Könnyeim
lassan gördültek végig az arcomon. A hónapok óta tartó feszültség távozik most
így belőlem… Pedig utálok sírni. Gyengének érzem magam amikor sírok. Gyengének
és sebezhetőnek. A lakásom bejárati ajtajánál jöttem rá, hogy a kulcs a táskám
legalján van.
-
Jessica…-szólalt meg újra. Összerezzent minden porcikám a hangjától, de nem
fordultam meg.
- Miért gyötörsz
még mindig? Kérlek… Kérlek hagyj békén!-nyögtem fel és az ajtó engedelmeskedett
minden akaratomnak. A vizes, csupasz talpamat azért megtöröltem a szőnyegbe.
Táskámat lehajítottam a sarokba.
- Beszélni
akarok veled!-jelentette ki.
- Nem
akarok.-próbáltam becsapni az orra előtt az ajtót, de nem tudtam. Erősebb és
határozottabb még mindig.
- Sok mindenről
kell beszélnünk.
- Nem! Nem!
Nem! Nekünk nem kell semmiről se beszélnünk! Fogd fel.-indultam el a nappaliba.
Hallottam a vizes cipőjének nyikorgását a padlón, de nem fordultam meg. A
frissen mosott és összehajtott ruhás stócból elő húztam egy száraz törölközőt.
- Hónapok óta
kerülsz!
- Hogyan
kerülnélek? Különböző életet élünk… Emlékszel?-csattantam fel indulatosan.
- Te…
most…-csodálkozott el és kinyögte azt amit gondolt.- Féltékeny vagy?
- Mi?
Én?-hisztérikus a hangom, de nem akarom leplezni. Nem akarom megjátszani magam.
Már nem.- Dehogy. Hogy lehetnék féltékeny? A tökéletes életedre? A tökéletes
házasságodra? Dehogy vagyok féltékeny!
Egyszerűen úgy
éreztem jogom van sértegetni… és sértegetni is fogom.
- Menj el
innen! Menj el innen most!-léptem közelebb hozzá és bele vágtam a mellkasába.
- Jessy…-kapta
el a csuklómat. Egy pillanatra megdermedtem és rájöttem túl léptem azt a
bizonyos határt. Kiabálok vele… Megütöttem és még sírok is. Az ujjai
bilincsként zárulnak a csuklómra és csak bámuljuk egymást.
- Engedj
el!-törtem meg.- Engedj el kérlek.-szipogtam és már nem is tudtam ellenkezni.
- Kérlek…
Hallgass meg.-szólalt meg csendesen. Óvatosan ért az arcomhoz és letörölte a
könnyeimet.- Beszélgessünk.
- Mit akarsz
hallani? Azt, hogy szeretlek? Ezt akarod hallani?-csattantam fel ismét és nem
érdekelt, hogy mit mondok.- Szeretlek! Szeretlek te idióta barom!
-
Tessék?-csodálkozott el.
- Ezt akartad
hallani nem? Ezt akartad! Az igazat… Megkaptad. Szeretlek! Szeretlek!
Szeretlek!-ismételtem magam és mire észbe kaptam az ajkaimat ostromolta. Mohón
falta azokat, miközben a csípőmre tette az egyik hatalmas kezét és neki nyomott
a falnak. Annyira tudom, hogy ezt nem szabad… Nem szabad, de nem tudok nemet
mondani… Nem tudom eltolni magamtól. Egy pillanatra szakadt el tőlem és
próbálta lehámozni rólam a vizes ruhát. Hangos reccsenéssel adta meg az anyag
magát az akaratának, de nem érdekelt… Az se zavart volna, hogy ha ott a nappali
falánál lennék az övé… Csak az, hogy az övé legyek…
